Baljós órákban fülledt, sűrű fehér lepel borul az utcákra.

Lépteim gyászos komorsága visszhangzik a járdán.

Keményen lekoppanó, jeges esőcseppek.

Vállamon gyötrelmek vaslánca, kabátomat a balszerencsét hozó szél tépázza.

Sorsomról ne kérdezz.

Suttogva felelném: imádkozz, hogy ne ismerj meg, és hogy ne ismerjelek meg.

A szenvedés lehelt a világra. Bármerre jártam, a kín szegődött nyomomba.

A méltó harag és a könyörtelen megtorlás tett erőssé.

Büntetést és balsorsot osztok. 

A boldogtalanok, kiken elégtételt vettem, a Pokolból is szórják rám az átkot.

Tudod, merre vagyok?

Hol a napsütésben fürdő utakat hirtelen elborítja a tajtékzó, ádáz köd.

Ahol démoni szárnycsapásokkal kelnek útra az ázott óriásplakátok.

Nyomasztó pára. A sárkány hűvös lehelete. Az eső vigasztalanul szitál.

Imbolygó kerítéslécek kísérteties hadrendben sorakoznak. A tér rút és kietlen.

Irtózatos nyugalom száll a juharfák nyirkos lombjára. Egy galamb megretten.

Ijedt rágcsálók húzódnak meg egy omladék alatt. A környékre kárhozat száll.

Csönd van. Síri csönd, melyben a szív lassan, nehezen ver.

Vakolatot vesztett, fölázott tűzfalak sóhajtoznak.

Megrogyott kémények réveteg tekintete nehezedik a rémült bujkálókra.

Az eltévedt szerencsétlenekre az útjelző korlát szuronyserege mered.

A homály csúf teremtményei nyerítve gúnyolódnak. Metszőfogak csattannak.

Enyészettől megtört, porladó vasbetongerendák meredő karmai akadnak a ruhákba.

A gyógyuló seb fölreped.

Az átható félelemtől megerősödik a szél, és dühösen nekirohan a hirdetőtábláknak.

Kemény üvegszilánk-ujjak feszegetik, markolják a macskaköveket.

Egy varjú károg. Árnyéka fekete foltként suhan el. Nincs hold, nincsenek csillagok.

A gigászi lámpaoszlopok furcsán vergődnek, groteszk tánccal vonaglanak.

A nedvesen kígyózó járdán megcsúszik egy tétova tűsarok.

Gyöngyfehér fogú denevérek illannak el a törékeny, riadt arcok előtt.

A tömör köd koszos vízcseppekben gördül végig a hajszálakon.

Penészmarta kövek közül szivárog elő a külváros nyomorúságosan kigőzölgő lelke.

Konok, kimért koppanások közelednek a járdán.

Enyém a Láthatatlan Birodalom. Mozdulataimban kegyetlen nyugalom.

Egyedül én lépkedek elszántan a lappangó borzalom fenyegetésével terhes utakon.

Milyen nyugtalanító a kiszámíthatatlan baj megérzése!

A szem előtt az egybefüggő semmi terül el. A váll megnehezedik a szorongás súlyától.

A mellkasban szilaj dob pörög. A homlokra rákúszik a halálfélelem jeges verejtéke.

Tartsd vissza lélegzeted. Várj, míg eloszlik a záporozó méreg.

Ne zavard meg a homályban bolyongók rémséges magányát.

Ne zavard meg csontig hatoló, sötét gondolkodásom.

Vigyázz, meg ne halld a végzettel terhelt előjeleket.

Rejtőzz el, mikor fekete imát mormolok a nehéz köd zordon fenségéhez.

Rejtőzz el, mikor a Bosszú veszedelmes himnuszát kiáltom.